A költő osztályrésze

Döbrentei Kornél kapta a közelmúltban az Egyházasberzsenyi Berzsenyi Családi Egyesület 2016-ban alapított Berzsenyi Aranykoszorús Kötet Díjat. A költőnek tett föl kérdéseket a Présház.

- Mester, mint Berzsenyi írta Osztályrészem című versében: „A szelek mérgét nemesen kiálltam, Sok Charybdis közt, sok ezer veszélyben Izzada orcám…” A költemény a XVIII. és XIX. század fordulóján alkottatott, azaz több mint 200 éve fakadt ki így a niklai remete. A mai hazaszerető költők találkoznak-e a szelek mérgével?

- Tovább gondolom az idézett remekmű, a friss és bölcs hangvételű, szikrázóan modernnek vallható Berzsenyi-verset. Néhány sorával összevetem a magam „Osztályrészét”. Mit is kaptam? Mit is nem? Életutak, fátumok állítólag nemigen ismétlődnek. Vagy ki tudja? Tény, kísérteties átfedések, analógiák előfordulnak. Nem volnának kísértetek? Könyves Kálmán király szerint, és ő sokat olvasott, a boszorkányok azok, akik pedig nincsenek. Királyi szó, nem hiszem, de elfogadom. Elvégre, ami szabad szemmel nem látható, az még valóságosan, jelenvalón érzékelhető. Maximum a vörös szőnyeg alatt. Ami a nagy költőt illeti, némely kritikus barátaim említették, felfedezhető némi hasalóság – a közel 250 év ide vagy oda –, közte és köztem sorsban, karakterben, habitusban. A talentumbélit kerüljük, nem csak az illő szerénység okán-jogán, de úgy vélem, egy későbbi másik költőóriásra kell utalnom, mert inkább vagyok az ámbitusra kiülő Arany János pipakupakjából szélbe ürített hamu. A válasz lényegéhez kívánkozik a Berzsenyi vers első sora: „Partra szállottam. Levonom vitorlám.” Úgy is, mint létezésem tanulságát. A lohadt vászon végigkísértett, miként a máig büntetlenül hazug, felbérelt karaktergyilkosok bűzös lehelete, mely nem a magyar vitorlát dagasztja. Gyűlölettől sípoló lélegzetükhöz képest az elemi szelek mérge – mert ember nélküli – a megtisztulás maga. De ilyen kegyetlenül tisztára söprő szél rég óta várat magára. Tény, ennyire obszcénul ellenséges televényű ország kevés akad. Tán nincs is. Partra szálltam. A megörökölt harapófogó öblében. A kompországság turáni átkával. Menetrendszerűen keletről nyugatra, nyugatról keletre. Ezek a sorsszimfónia beidegzett futamai. A tehetetlenség, a kiszolgáltatottság szégyenétől „Izzada orcám”. Elégtételt kívánok, mert jár nekem és nekik, akik oly szörnyű idejű harc után elmentek. Erre a lapra vajon hány név férne, és hány van készülőben? Egy régi álmodásom jut eszembe konokul: Mucius Scaevola reciprokjaként állok, egész testem pernyévé hamvad. Csak a vallatók elé kimerevített jobb kezem ép és látom , a többi testrészem hamvait mint szórom kupacba egyetlen sértetlen tenyerembe. Így is lehet üzenni?.

- Izzada orcám… Széchenyi István… A legnagyobb magyar e verssor hatására vette le nevének második szótagjáról az ékezetet. Ma lehet-e magyar költő mai magyar politikusra ekkora hatással?

- Ki gondolt már bele: tengeren hajózni könnyű, na de zátonyon? Az próbatétel, igazi virtussal felérő élettartalom. Ezt cselekszi minden valamire való hazaszerető költő, ezt kijelenteni a magyar nyelv napján kötelező benső parancs. És ezt az élethez ragaszkodó, megjelenítő gesztust akadályozná meg idegen érdekekért, no meg saját hatalomra kerülése érdekében „paláverező” minden hazáját nem szerető, átpogromozott agyú emberszabású, szűkszívű, tágzsebű; Makovecz találó szavával, írástudó áruló. Mentőcsónakot csak annak adnak, azt is uzsorakamatra, aki enged a zsarolásnak. Hát nem! És ez a nem, nem soha, éppen a hosszú távú életben maradáshoz szükséges. Kilenc, tíz évszázada folyik ez a küzdelem, pontosabban „csapataink harcban állnak”. Szemben a tomboló „szelek mérgével”. Triviális az igazság, több mint ezer éve tapasztaljuk, erős szél ellenében nehéz vizelni. De bepisilni akkor sem szabad. Ha megtettem volna, akkor „Izzada orcám”. Vélem, nem csak hogy ma nem, tegnap, sőt tegnap előtt sem lehetett a magyar költő közvetlenül, a legjobb szándékkal sem hatással a politikára. Utóbbi tán természete, „műfaja” folytán rendre lemarad azoktól a céloktól, amelyet a költő érzése, ösztöne, intuíciója megérez. Csúnyábban, ahogy a patkányok megérzik a tengerrendülést. A költő jelez. Két máig elemezhető, példa is áll itt. Petőfi, Kossuth avagy Ady és Tisza gróf. Áttételesen egyet akarnak, de az idő, a gondolkodási létidő nem ugyanaz. Petőfi radikalizmusa és Kossuth politikai törekvései nem foghatók azonos röptű szánba. Az Ady, Tisza István viszonylatban, a geszti bolondság ügyében hosszú történelmi távlat igazolja, Ady és Jászi Oszkárék tévedését. Míg Petőfi költői programja mintha az örökkévalóságba torkollna, de a végeredmény ott rekedt s azóta onnan a hátrálás, mint haladás értendő? Miért? A politika a kompromisszum művelőié, az emberiség többségének érdekeit nézi, kéne néznie. Az írásművészet, ezen belül a nagy költészet elementáris igazság-jogokat képvisel és nem alkukat. Nem képes, mert tán nem hisz már a méltányos közmegegyezésben. Belelát a politikai boszorkánykonyhák praktikáiba. A visszaélések, hamisítások, tudatrombolások, megtévesztések, folytonoson „megújuló” világába. Hányszor elátkoztam már a belém vert Nagy Francia Forradalom megcsúfolt, lejáratott jelszavait: szabadság, egyenlőség, testvériség. Megvalósulásuk mindmáig az ideák birodalmába maradt. Minderre még drasztikuson „rákövetkezett”, úgy is, mint emberiség elleni merénylet az 1917-es nagy októberi, amely minden emberi méltóságra való törekvést kétségbe vont. Gorkij, Majakovszkij és mások, mint akár Bulgakov, előre látható sorsát, Jeszenyin saját vérével írta a falra. A művészet, ha már szárnya nem lehet, mankója ne legye a politikának.

- Miért tett jó szolgálatot az Egyházasberzsenyi Berzsenyi Családi Egyesület nem csak Berzsenyinek, hanem a mai magyar irodalomnak, sőt a mai magyar nemzetnek azzal, hogy életre hívta a Berzsenyi Aranykoszorús Kötet Díjat?

- Mert megkérdőjelezte a globális médiahatalom kizárólagosságát, a politikacsinálók manipulációit, a népönérzet sárba taposását. Visszaadja az ember intim szabadságát esztétikai döntéseiben. Hozzásegít ahhoz a már rég elbitorolt egyéniség-identitást megtartó magatartás-ízlés hűséghez, amelyet például az altamirai barlangrajzok láttán oly elégtétellel érzünk, mert betölt a hit a XXI. században is, hogy egyszer, egykor tényleg világra jött a Homo Sapiens.

2019. Pomáz

© 2019 PrésHáz

Please publish modules in offcanvas position.