...két jó testvér...

„A liberális ideológia működési mechanizmusai hátborzongatóan hasonlatosak a kommunista pártállam rendszereihez.” Nagyszámú érdeklődő jelenlétében mutatták be a budapesti Lengyel Intézetben Szalai Attila újságíró, író, politológus, polonista Lengyel földön - emlékek, naplók 1976-1990 című naplóját. A szerzőnek tett föl kérdéseket a Présház.

- Szerkesztő úr, 14 évi lengyelországi élményből készült az a mintegy 800 oldalnyi válogatás, amellyel a Magyar Napló kiadó most a lengyel függetlenség visszaszerzésének 100. évfordulója előtt tiszteleg. A kötet megjelenése több támogatónak, de mindenekelőtt a tavaly létrejött Waclaw Felczak Alapítványnak köszönhető. A mai magyar fiataloknak miért kell megismerniük az 1990 előtti Lengyelországot?

- Ezzel az erővel azt is megkérdezhetnénk, miért illik ismernünk a családunk történetét. A lengyelekkel több mint ezer éves sorsközösség köt össze bennünket, amit a sztereotip, de mélyen igaz, mindkét országban gyakran ismételt mondóka is tükröz: „lengyel, magyar, két jó barát, együtt harcol s issza borát”. A lengyelek még ennél is tovább mentek, hiszen náluk „két jó testvérről” szól a mondóka. Amiben lehet is valami, hiszen az Ornella Semino amerikai genetikus professzor asszony és tudós csapata által végzett vizsgálatok, melyek Európa népeinek genetikai kapcsolatainak felderítésére irányultak, az egyik legközelebbi gén rokonunkként jelölik meg a lengyeleket. Ugye, felkapjuk a fejünket, mivel szlávnak elkönyvelt népről van szó! Nos, nem olyan nagy a rejtély, ha belegondolunk, hogy a lengyel nemesség évszázadokon keresztül azt a meggyőződést hangoztatta, hogy ők bizony a szarmaták leszármazottai. A szarmaták pedig épp úgy szittyaföldről vándoroltak nyugatra, mint a hunok, avarok, magyarok, csak kicsit korábban, még a hunok előtt, s épp olyan nagyállattartó, nomadizáló nép voltak, mint az említett többi. A bolgár türkök leigázták a mai Bulgária helyén élő szlávokat, összeborultak az asszonyaikkal, és alig néhány nemzedék múlva közös gyermekeik az anyjuk nyelvét kezdték használni. Számos hasonló esetről tud a történelem, lehet, hogy a szarmatákkal is ez történt.

Látható, hogy egy kérdés, és már nem is a tegnapban, a tegnapelőttben, hanem jóval mélyebben járunk a múltban. Méghozzá nagyon is izgalmas múltban! Az 1960-as, 70-es évek ifjúsága, beleértve szerénységemet is, Nyugatra nehezen utazhatott, így hát a kádári évek szűk levegőjéből Lengyelország felé vette az utat, ahol szabadabb szelek fújtak. Egy 1956-os kompromisszum következtében ott elmaradt a kolhozosítás, a termőföld 86 százaléka magánkezekben maradt, működhettek a szerzetesrendek, katolikus egyetem létesülhetett, új templomok sora épült, az elhivatottak nagy száma miatt a szemináriumokban folyamatos volt a túljelentkezés. Némiképp kommunizált formában, de alapvető értékeit, gyökereit megőrizve élt tovább a cserkészmozgalom, nem volt szovjet mintára szervezett pionyír-, azaz úttörőmozgalom. Nyitottabb volt az értelmiségi és művészeti élet, évekkel hamarabb mutattak be ott nyugati filmeket, színdarabokat, mint nálunk. Az ifjúságot pedig egyenesen ösztönözték arra, hogy minél jobban megismerje a hazáját, s mivel nyilvánvaló, hogy egy fiatalnak szerények az anyagi lehetőségei, az útiköltséget azzal spórolták meg, hogy szervezett formában is támogatták az autóstopot. Mi is, akiket annak idején mágnesként vonzott mindaz, amit nálunk sokkal jobban korlátoztak, kiválthattuk az autóstopos könyvecskét. De e nélkül is jól lehetett haladni, elég volt meglengetni az utak mentén a magyar zászlót. Döbbenetes rokonszenvvel találkoztunk, és pirultunk, mert a lengyelek jobban emlékeztek a magyar 56-ra, mint mi, akiket sokszor még családon belül is karanténban tartottak ezt érintően, nehogy fecsegjünk róla az iskolában, és parazsat vonjunk a szüleink fejére. Ostobán érezte magát az ember akkor is, amikor a lengyelek nyíltan beszéltek a II. világháború eseményeiről, s bennük a lengyel civil katonai menekültek tízezreinek magyarországi befogadásáról, amiről sokunk semmit sem hallott, ekkor pedig a hála jeleivel találkozhattunk.

Azt szoktuk mondani, hogy az 1956-os Poznani Június nélkül nem lehetett volna Magyar Október, s ez utóbbi nélkül a hatalmas lengyel szabadságmozgalom, a Szolidaritás sem jöhetett volna létre. Megint csak a szervesen összefonódó történelmünk köszön vissza. A kommunista hatalom mindenütt következetesen igyekezett kijátszani egymás ellen az egyes társadalmi rétegeket, a parasztot a munkás, e kettőt az értelmiség ellen, és megfordítva, s ez sokáig sikerült is neki, így akadályozta meg a széleskörű társadalmi összefogást az embertelen rendszerrel szemben. Lengyelországban az 1976-os munkáslázadásokkal kezdődött egy ellentétes folyamat, ami alig pár éven belül a Szolidaritás mozgalmában csúcsosodott ki: az értelmiségiek kiálltak a munkásokért, s a szövetségükhöz a vidék lakossága is csatlakozott. Gondoljunk csak bele: az akkoriban 36 milliós országban több mint 10 millió volt azoknak a száma, akik beléptek a szabad szakszervezetekbe. Ha ehhez hozzáadjuk a tagság családtagjait, kiderül, hogy alkalmasint akár többen is vannak, mint az ország lakossága! Feketén-fehéren láthatóvá vált, hogy pusztán egy maroknyi, idegen, külső hatalom által támogatott hazaáruló terrorizálja az egész nemzetet. Nagyon fontos eleme volt e mozgalom kialakulásának a krakkói metropolita, Karol Wojtyła érsek pápává választása – meghajlott gerincek milliói egyenesedtek ki ekkor, és az Ő tartása és szavai nyomán megszűntek félni. Ez pedig egy olyan rendszer alól, amely a megfélemlítésen alapul, kirántotta a talajt. Mint rövidesen kiderült, nem csak Lengyelországban.

Nos, minimálisan az imént felsorolt események miatt is érdemes, de inkább azt mondanám, kötelező az újabb nemzedékeknek is megismerniük az 1990 előtti Lengyelországot. A szabadság ugyanis nem születik „csak úgy”. Ha meg akarják őrizni, amit apáik, nagyapáik kiharcoltak, akkor kutyakötelességük tudni, hogyan tették!

- A magyarországi szélsőbaloldal miért igyekszik mind a mai napig eltitkolni, hogy II. János Pál pápának, Karol Wojtyłának milyen szerepe volt a kommunizmus megbuktatásában?

- Az imént már érintettük ezt a kérdést. Talán nem szélsőbalt kellene emlegetnünk, hanem baloldali liberalizmust, és nem csak Magyarországon, hanem a nyugati világban is. Mások mellett éppen egy kitűnő lengyel filozófus, Ryszard Legutko fogalmazza meg hazánkban is nemrég megjelent: A közönséges ember diadala című nagyszerű könyvében, hogy a liberális ideológia működési mechanizmusai hátborzongatóan hasonlatosak a kommunista pártállam rendszereihez. Szinte ugyanolyan a véleménydiktatúráról van szó, egy olyan társadalmi mérnökösködésről, amely ignorálja a valóságot, s mindent megtesz egy elvont elmélet érvényre juttatása érdekében. Ha a rendszerjegyeket nézzük, a forradalmi balos ideológia és a liberális demokrácia elmélete és gyakorlata igen hasonló. A múlt század hatvanas éveinek „szélsőbalos tömegforradalma” nem csak a kapitalizmust támadta, hanem az oktatási intézményeket is, a családot, a jogi és erkölcsi rendet. És tette ezt nem is sikertelenül – láthatjuk az egykori balos lázadókat vezető politikusi szerepekben, Európa, de tulajdonképpen az egész Nyugat hosszabb ideje egyértelműen balra tart, baloldali és liberális eszmékben találja meg identitásának legfőbb alapjait.

John O’Sullivan Az elnök, a pápa és a miniszterelnök című könyvében azt írja, a szocializmus bukása nagyban köszönhető annak, hogy három kulcspozíciót egyszerre töltöttek be olyan személyek – Ronald Reagan, Margaret Thatcher és Karol Wojtyła –, akiknek megválasztására kevesen számítottak, de konzervativizmusukkal végül révbe értek. Kétségtelenül jó csillagállásnak nevezhető, hogy egy időben három ilyen nagy formátumú személyiség volt hatalmon. A szerző „középkádereknek” nevezi őket, akiknek a csúcsra jutásáért egy lyukas garast nem adott volna senki. Ezt mindannyiuk esetében mélyen sértőnek érzem, de Karol Wojtyłával kapcsolatban különösen.

Aki megpróbálta már elmagyarázni egy burokban született nyugati embernek a kommunista elnyomás lényegét, az tudja, milyen nehéz dolog megértetni velük, miben éltünk. Karol Wojtyla közülünk való volt, hittünk neki, ismertük, és ő is ismert minket. Olyan helyzetbe emelte az Isten, hogy tenni tudott értünk, meg tudott mozdítani bennünket. Ha ő nincs, alighanem még mindig legfeljebb holmi „emberarcú kommunizmusban” élnénk. A lengyel pápa nem volt politikus a szó klasszikus értelmében. Csak annyira, mint Jézus Krisztus. A Mester egyházat alapított, amelynek politikusok alávetették magukat. Wojtyła atya „csak” ezt a művet folytatta, újjáépítve a bennünk lakó lélek templomát. Úgy vélem, lehet politizálni hit nélkül, de nem érdemes. A küzdelemhez lelki támasz is kell. És mit hirdetett Szent II. János Pál? Alapvetően hagyományos értékrendet: a család és a nemzet egységét, melyet át meg át szőnek a hit szálai.

A baloldali liberálisoknak már ennyi is bőségesen elegendő ahhoz, hogy eltagadják a lengyel pápa nagyságát, történelemformáló szerepét. Hiszen ők már, mint említettem, az 1960-as évek óta – de igazából a nagynak mondott francia forradalom jakobinusai óta – pontosan ezeket az értékeket veszik semmibe, támadják, akarják eltüntetni, relativizálni. S épp olyan totalitárius módszerekkel, mint a kommunisták.

- Könyve mennyiben hozhat áttörést abban a tekintetben, hogy a magyarországi médiaoligarchia jelenleg is minden eszközzel lefojtja a kereszténységet, cenzúrázza az antikommunista mozgalmakról szóló híreket, az Ön kötete azonban szabadon beszél ezekről?

- Ki szeretném hangsúlyozni, hogy nem holmi ideológiai értekezést írtam, hanem naplókat, tényeket rögzítettem. A könyvemből persze egyértelműen kiderül, milyen eszmék híve vagyok, de ezt sohasem titkoltam. A könyvről dióhéjban: házasságkötés révén 1976-1990 között Varsóban éltem. Ott kezdettől fogva kapcsolatban álltam a demokratikus ellenzéki körökkel. Kenyeremet főként tolmácsolási és fordítási munkákkal kerestem, de jó nyelvismeretem révén a lengyel sajtó számára is dolgoztam. Ennek elismeréseképpen a rendszerváltozás után a lengyelektől Szolidaritás Emlékéremben részesültem. Lengyelországi tartózkodásom idején viszonylagos rendszerességgel naplót vezettem, az ott töltött 14 év alatt több mint 3 ezer oldalnyi feljegyzésem keletkezett. Ezekben rögzítettem a legfontosabb politikai eseményeket, azok tükröződését a mindennapokban, de személyes reflexióimat is. Feljegyzéseim mintegy időutazást generálnak, egyfajta riportként foghatók fel a múltból. A naplójegyzetekből állítottam össze egy körülbelül 900 oldalas anyagot, amelyből közelképeket kaphatunk a kommunista rendszer mindennapjairól egy másik „szocialista” országban, számos esetben összevetési lehetőséggel is élve a kortárs magyarországi viszonyokkal, eseményekkel. A naplójegyzetek szerkesztői rögzítésének célja egy olyan összefoglaló munka elkészítése volt, amely egyfelől lehetővé teszi, hogy betekintést kapjunk a kommunizmus leáldozó időszakának mindennapjaiba egy másik, a rendszer által érintett országban, amellyel társadalmunknak hagyományosan, az uralkodó politikai rendszertől függetlenül jó kapcsolatai voltak. A munka műfaja történetkutatói szemmel az „oral history” kategóriába sorolható.

A médiaoligarchiáról pedig annyit, hogy a Nézőpont Intézet felmérése szerint – mely munka azt követően keletkezett, hogy létrejött a jobboldali sajtót összefogó Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány – a hisztérikusan sikoltozó balliberális oldal hamis állításaival szemben az általuk uralt médiafelület üzenetei még mindig több, mint kétszer annyi emberhez jutnak el, mint a jobboldal üzenetei, beleértve a kereszténységet hirdető, azt képviselő anyagokat is. Aránytalanul erősebbek tehát, mint mi, de az ő felfogásuk szerint akkor van rend, ha minden felületet maradéktalanul ők uralnak. A szabadságot úgy fogják fel, hogy majd ők megmondják, mit szabad. Színtiszta totalitarizmus, annak kemény cenzúrájával egyetemben. Szerencsére, nálunk, minden ellentétes állítással szemben, sajtó- és véleményszabadság van, nem úgy, mint például számos nyugati országban, mindenekelőtt a szerencsétlen, maga alatt fát vágó Németországban, ahol, ha nem igazodik valami – a tényeket, a valóságot is beleértve – a liberális trendhez, azonnal lecsapnak rá, ellehetetlenítik, de mindenekelőtt eltagadják.

A Lengyel földön című könyvemet sem cenzúrázta senki, semmilyen sugallattal nem élt felém se a kiadó, sem a politika világa. És egyébként is: én csak egy – remélem, lelkiismeretes – krónikás voltam egy izgalmas történelmi időszakban. Nem sugalmazok semmit, pusztán a tényeket beszéltetem. S ha a mindebben felbukkanó keresztény értékrend valóságos megnyilvánulásainak tükrözése, a kommunizmus ellenes események leírása, alkalmasint értékelése bárkit zavar, akkor menjen orvoshoz, mert tényfelfogási gondokkal küszködik. Terápiaként szívből ajánlom az érintetteknek, hallgassák meg újra és újra Bereményi Géza Valóság nagybátyám című szövegét, Cseh Tamás előadásában: „Elutazott tőlünk családunk egyik tagja, / akit oly hőn szerettünk, / egy Valóság nevű nagybátyám. / Sajnos már nincsen velünk, / levelet ír csak nekünk…” A nóta 1981-ből származik, s az akkori valóságot idézi. De idézhetné akár a mai mainstream liberális világot is.

Az én világom a valóság világa volt a könyvemben érintett időszakban és az ma is. És nem hinném, hogy holmi áttörésről kellene szólnunk akkor, amikor szabadon beszélek és írok egy szabad országban. Ez teljesen normális, hála Istennek, hogy így van.

© 2019 PrésHáz

Please publish modules in offcanvas position.