Szolzsenyicin 100

„Az új körülmények között hamarosan keserűen kellett tapasztalnia, hogy csöbörből vödörbe került: a kommunista diktatúra után a liberális szellemi diktatúra fogságába. Egyre terebélyesedő életművéből ugyanis egyértelműen kiviláglott, hogy a Szovjetunió demokratizálását nem nyugati mintára képzelte el, hanem a műveiben is megfogalmazott orosz kultúrára, az orosz nyelvközösség megtartóerejére és a pravoszláv vallás erkölcseire épülő népi-nemzeti alapon. A liberális elit mindezt se a tengeren innen, se a tengeren túl nem tudta elviselni” - írja Alexandr Szolzsenyicinről cikkében Ircsik Vilmos műfordító. Neki tett föl kérdéseket a Présház.

- Mester, Szolzsenyicin „Mihail Gorbacsovot és Borisz Jelcint egyaránt azzal vádolta, hogy mindketten a Nyugat kezére játszották az országot (...) Jelcin legfőbb bűnéül azt rótta fel, hogy a privatizációval az orosz társadalmat a szakadék szélére sodorta, és az ő támogatásával ment végbe az ország gátlástalan gazdasági kirablása” - írja Ön. Nálunk idehaza miért hiányzik az az irodalmi nagyság, aki a Horn-Kuncze garnitúra kiárusító energetikai „privatizációját”, vagy a gyurcsányi repülőtér-elkótyavetyélést a mindenben illetékes irodalom világába emelhette volna?

- Egyszer egy német ismerősöm megkérdezett, hogy mi teszi annyira egyedivé az orosz irodalmat az összes többi irodalmakhoz képest? A küldetéstudat, válaszoltam neki röviden, vagyis a hit, ahogy azt Tyutycsev egy zseniális négysorosában megfogalmazta: Oroszországot, ész nem érted/, méter, sing sose méri fel/, külön úton jár ott az élet –/ Oroszországban hinni kell. Szóval véleményem szerint a kortárs magyar irodalomból már jó ideje ez a küldetéstudat hiányzik, amellyel Szolzsenyicin, kozák őseinek elszántságával fordult szembe a mindenkori hatalommal. Nálunk, a mi oldalunkon még hatalmi helyzetben is a megfontoltság, a helyezkedés, a megfelelni akarás a jellemző, ami persze bizonyos esetekben szintén nagyon dicséretes és hasznos, de ilyen talajon eleve nem teremhetnek meg a Szolzsenyicinhez mérhető nagyságok. Anélkül persze, hogy hozzá mérjem magam, kizárólag csak az elmondottak igazolására a  saját mikrovilágomból két példát is tudok mondani, amelyeket műfordítóként, illetve íróként kellett megtapasztalnom. 2012-ben jelent meg Günter Grass nagy feltűnést keltett prózaverse, az Amit ki kell mondani. Én azonnal lefordítottam, és elküldtem a Magyar Napló akkori főszerkesztőjének, Oláh Jánosnak, aki szerintem emberként, lapcsinálóként  és íróként is a legkiválóbbak közé tartozik. Ő örömmel mondott igent, de másnap felhívott, és sajnálkozva közölte, hogy meggondolta magát. A vers aztán a Nagyvilágban jött le, és persze semmi botrány nem lett belőle, mert nem volt benne semmi antiszemitizmus, amit próbáltak belemagyarázni. Hogy mi történt egy nap alatt Oláh Jánossal, azt nem tudom, csak sejtem, hogy nem magától döntött úgy, ahogy végül döntött. Bele tudtam magam élni a helyzetébe, és nem is bolygattam tovább a dolgot.  A másik eset egészen új. A következő könyvhéten fog megjelenni legújabb novelláim gyűjteménye, Sétálóidő címen, szintén a Magyar Napló Kiadónál. A kéziratot a közben elhunyt Oláh János utóda, a mai magyar irodalom legkiválóbb ismerője, Jánosi Zoltán olvasta el, akihez szintén régi ismeretség fűz, és akit úgyszintén igen nagyra tartok. Az ő javaslatára egy írás fog kimaradni a kötetből, mégpedig a Szerecsenmosdatás című szatirikus novella, amely indirekt módon a migrációról szól, és amelyről itt a Présházban is beszéltem egy interjú keretében. Zoli azt mondta, ne adjunk vele senkinek támadási felületet. Én pedig igazat adtam neki.

- "Putyint viszont KGB-s múltja ellenére néhány év elteltével egyre inkább becsülni kezdte erőskezű politikájáért, a nép és a nemzet érdekeinek szem előtt tartásáért. A korábbi visszautasítások után végül tőle fogadta el egy évvel halála előtt, 2007-ben a polgári személynek adományozható legmagasabb kitüntetést, az Orosz Állami Díjat" - rögzíti Ön. Az itthoni szélsőség bornírt Putyin-ellenessége csak a miatt fortyog, hogy az orosz politikus orosz érdekeket képvisel, vagy valami plusz gerjeszti az indulatokat?

- Nyilván ez is belejátszik az elvakult Putyin-ellenességbe. Én azonban a legfőbb okát abban látom, hogy az orosz elnök esküdt ellensége mindenféle liberális agyrémnek. Nem tűri meg a kábítószert, az esztelen feminizmust. Nem tűri meg a gyomként burjánzó szexuális elfajulás semmilyen formáját, és Oroszországban a már-már paródiába illő, liberális toleranciával szemben a gyilkosokkal vagy éppen a gazdasági bűnözőkkel sem bánik kesztyűs kézzel az igazságszolgáltatás. Nem véletlen, hogy Putyin belső ellenzéke többek között olyan szakadt alakokból áll, mint a Pussy Riot nevű punkegyüttes, amelynek már neve is mindent elárul ennek a  velejéig romlott szubkultúrának a természetéről. Ha valaki nem tudná, a pussy riot puncilázadást jelent. Az orosz társadalom normális többsége szereti Putyint. Nemrég Hévízen, amely az orosz középosztály kedvelt úti célja lett, megismerkedtem egy nagyon értelmes szentpétervári mérnökkel. Műszaki ember létére is kiválóan ismerte az orosz irodalmat, így aztán hosszan el tudtunk beszélgetni. És közben persze Puyin is szóba került. Porjádok, ez volt az a szó, amivel alkalmi ismerősöm tömören jellemezte az elnökét. Vagyis rend. És aki Oroszországban rendet tud tartani, annak nyert ügye van. 

- Fedezd föl saját kultúrád - hangzik az európai Balassi-folyamat jelmondata. „A Gulag-szigetcsoportban kíméletlenül beszámol Kun Béla 1921-es vérengzéseiről a Krím félszigeten, ahol több tízezer hadifoglyot, krími tatárt, köztük nőket és gyerekeket mészároltak le az ő parancsára és hatékony közreműködésével" - vázolja a tényeket Ön. A mai magyar társadalom ezekről a rémtettekről miért nem tud semmit?

 

- Az persze túlzás, hogy nem tud semmit. Inkább azt mondanám, hogy nem tud eleget. Maradva a személyes példáknál, én kisiskolásként 1959-ben a tanácsköztársaság kikiáltásának negyvenedik évfordulóján egy másik osztálytársammal együtt virágcsokorral üdvözöltem a falu egyetlen volt vöröskatonáját. Máig is tudom a nyúlfarknyi szöveget, amit belénk sulykoltak és amit a szép márciusi napon boldogan elfújtunk: Purger bácsi, mint volt vöröskatonát, szeretettel köszöntjük a tanácsköztársaság megalakulásának negyvenedik évfordulóján. Kettőnket persze a tanítóink bíztak meg, tanítóinkat a felsőbb tanügyi szervek, azokat pedig az illetékes pártapparátus, és így tovább. Később, felnőtt fejjel egy TIT-előadást is elvállaltam a tanácsköztársaság irodalmáról, mert fizettek érte. Ma már persze egyiket se tenném meg. Se egykori vöröskatonát nem köszöntenék, se TIT-előadást nem tartanék.  A két példázat tanulsága pedig az, hogy egyrészt sok múlik az oktatáson, az iskolán. de az még nem minden. A tisztánlátáshoz fel kell nőni, és nemcsak biológiai, hanem szellemi értelemben is. Ez utóbbi azonban nem mindenkinek adatik meg.  

Kép: Stúdió Bakos

© 2019 PrésHáz

Please publish modules in offcanvas position.