Transzatlanti örvénylés

Bogár László szerint a brit globális tőkestruktúrák viszonya kezdettől ambivalens volt az európai integrációhoz, ami számukra a két rivális kontinentális hatalom, Franciaország és Németország szövetsége volt. A közgazdász egyetemi tanárnak tett fel kérdéseket a Présház.

- Professzor úr, amikor 1960-ban először vetődött fel a birodalmi romokon újjászerveződő Nagy-Britannia számára új európai szerepének ügye, nem a német-francia integrációban próbált helyet szélesíteni önmaga számára, hanem ő maga kívánt egy „ellenintegrációt” építeni, ez volt az Európai Szabadkereskedelmi Társulás, amelyben Izland, Dánia, Norvégia, Svédország, Finnország, Portugália, Ausztria és Svájc vett részt. Noha ez a szerveződés ugyan lazább volt, mint az Európai Gazdasági Közösség. Ön miből gondolja, hogy mégis sikeres brit "ellenprojektnek" bizonyult?

- Ahhoz, hogy erre a kérdésre átfogó és megalapozott választ adhassunk, előbb át kellene tekinteni, hogy milyen helyzetben is volt a második világháborút követő első egy-két évtized során Európa. Persze, ahogy Thomas Mann írja a József és testvérei című regényének előszavában, „mélységes mély a múltnak kútja, nem mondjuk inkább feneketlennek”. Vagyis mindennek van történeti előzménye, és a dolgok természetének megértéséhez a dolgok történetének a megértése adja a kulcsot. Nagyon rövidre fogva az előzmények áttekintését, a két világháború, vagy egy más nézőpontból szemlélve mindkét „harmincéves háború” (az első 1618-48, a „második” 1914-45 volt) mint a világot irányító „nem létező” globális szuperstruktúra „projektje” alapvetően Németország, pontosabban a Német Birodalom világbirodalmi aspirációi ellen irányult elsősorban. (Még mélyebben szemlélve, talán inkább a „németség” mint szakrális szellemi konstrukció volt „útban” a világ valóságos urai számára.) A németek, franciák és angolok egyébként ezer éven át vívták egymással „sehonnan sehová” sem vezető csatáikat az Európa és ezen keresztül a világ feletti uralomért, összességében teljesen feleslegesen és értelmetlenül, mert ma nagyjából ugyanolyan erejű, népességű, és befolyású országként van jelen mindhárom nemzet, mint az elmúlt ezer év során bármikor. (Egymás ellen vívott csatáiknak egyébként nagyjából harmincmillió halálos áldozata volt, mondhatni az abszolút semmiért. Ha csak nem azért, hogy a világ nem létező urai mindhármuk szakrális gyökérzetét felszámolják ezzel az egymás ellen uszítással.) ) Bár, ha már ezt a szót használtam, a nemzet fogalmán is érdemes lenne elmerengeni, mert éppen Németország példáján át lehetne leginkább drámai módon érzékeltetni, hogy a „nemzetnek” mint fogalomnak miként is változott a tartalma az elmúlt ezer év során. A Német-Római Birodalom még a szakrális univerzalitás nemzete volt. A „második birodalom” (1870-1918), amelynek jó oka volt arra, hogy ne használja a „sorszámnevet”, már egy szigorúan ellenőrzött (mármint a világ nem létező urai által szigorúan ellenőrzött) állam-nemzet volt. A világ urai által professzionálisan felépített Adolf Hitlernek viszont jó oka volt arra, hogy nagyon is használja, a történelmi folytonosságot hangsúlyozandó, a „harmadik” jelzőt a birodalom neve előtt. Ám ez a harmadik birodalom csak arra szolgált, hogy hivatkozási alap legyen arra, hogy a második világháború nevű projekt után működni engedett „negyedik birodalom” esetében a nemzet szó használatának puszta lehetősége is kizárt legyen. Mindezt azért fontos hangsúlyozni, mert amikor az angol, francia, német kapcsolati rendszerről beszélünk, akkor annak azt az egész történelmi struktúra-dinamikáját kellene feltárni és megérteni, amelynek takarásban hagyása, elrejtése, vagy még inkább hamis elbeszélése a világot irányító erők legfőbb célja volt, van, és ahogy ez kinéz, lesz is. Az alkalmas narratíva alapját az adhatja, ha tudomásul vesszük, hogy mindhárom nemzet végigment azokon a „megmunkálási” fázisokon, amelyeket Németországgal kapcsolatban említettem az imént. Mindezek nyomán kialakult egy rejtett kettős szerkezet, a nemzetállam és birodalom dichotómiája. Ez azt jelenti, hogy az angolok, franciák és németek esetében is van egy nemzetállam és van egy „birodalom”, amelynek nincs és nem is lehet nemzeti identitása, mert e birodalmak par excellence globális konstrukciók. Kialakul egy sajátosan zavaros helyzet, amelynek a lényege az, hogy bár a „birodalom”, mint szuperstruktúra, ha úgy adódik, saját nemzetállamát is gátlástalanul kifosztja, vagy éppen sorsára hagyja, ám tekintettel arra, hogy nem tud kialakulni egy mindezt elbeszélni képes narratíva, mert létrejöttét eleve kizárja a birodalom médiastruktúrája, így a kifosztott nemzetállam a birodalom hamis látványtechnikájával azonosul párás szemekkel. Ezt látjuk az angol királyi személyek esküvőin, július tizennegyedikén a franciáknál, vagy éppen július negyedikén, a Függetlenség Napján az amerikai pszeudo-nemzetállam jobb sorsra érdemes lakóinál. A németség abban különbözik tőlük, hogy ott a világ urai még egy évszázadra és formálisan sem engedélyezték a világbirodalmi létet, és aztán az általuk felépülni segített harmadik birodalomra hivatkozva a németek számára ez a giccsel teli operettes hamis romantika is szigorúan tilossá vált, ők tehát még hamisan sem ünnepelhetnek semmit. Nekik már kizárólag csak a multikulti zavaros mosléka maradt „szellemi önazonosság” gyanánt. Mindez azt jelenti, hogy amikor ezeknek az országoknak az érdekeiről, törekvéseiről és kapcsolataikról beszélünk, akkor ezt úgy kellene tennünk, hogy ezt a rejtett kettősséget (birodalom versus nemzetállam) kezelni tudjuk, ami nagyon nehéz, sőt sokszor szinte lehetetlen feladat. De térjünk oda vissza, hogy vége a második világháborúnak és ott van ez a három történelmi komplexum Anglia, Franciaország és Németország, lepusztulva, kifosztva végzetesen legyengülve. A nemzetállamaik népe semmit nem értett és nem ért az egészből, tele van elfojtott, vagy éppen nagyon is előtörő indulattal, bosszúvággyal, de közben persze szeretne már végre nyugalomban, békességben is élni. De a birodalmi struktúráik is meglehetősen konfúzus lelkiállapotban vannak, mindegyikük okkal véli úgy, hogy egy nagyon cinikus játszma részesei voltak a háború előtt, közben és most utána is. Azt is érzékelik, hogy a most már teljhatalommal bíró amerikai világbirodalom képviseli számukra is az alapvető igazodási pontot. Bár egy globális hálózat részei maradnak továbbra is, de hogy a világot ténylegesen irányító szuperstruktúra milyen szerepet is szán nekik, azt ők maguk is csak találgatni tudják. Különösen a brit birodalmi komplexum van nehéz helyzetben, mert éppen most veszti el végleg világbirodalmi szerepét, de, hogy akkor mi is volna a teendő, azt a helyzetből aligha képesek kikövetkeztetni. Valójában technikailag nem kettő, hanem három szintet kellene megkülönböztetnünk, mert a birodalom és a nemzetállam közötti közvetítő szerepet, „hajtószíj” funkciót, ahogy egy időben mondták, a politikai, kulturális és média-elitek uralmi csoportjai játsszák el. Nemcsak azért van kiemelt szerepük, mert látványtechnikailag ők vannak a csúcson, hiszen ők látszanak, mint mondjuk Churchill, De Gaulle és Adenauer. Hanem azért is, mert miközben nincs tényleges hatalmuk, mert ők csak „adminisztrátorok” akik végrehajtják a birodalom akarat-nyilvánításából adódó feladatokat, közben azért a nagyformátumú személyiség szimbolikus ereje mégis csak rajta hagyhatja a nyomát a folyamatokon. Ám a régi bölcsesség így írja le az elfajzást, a nemzedékeknek azt a lejtőjét, amit Európa is átélt az elmúlt évtizedek során:

„Nehéz idők erős embereket szülnek, erős emberek virágkort teremtenek, virágkorok gyenge embereket szülnek, gyenge emberek nehéz időket teremtenek, s minden kezdődik elölről…”

- És valóban, ha De Gaulle és Adenauer után mondjuk Helmuth Kohlt és Francois Mitterand-t említjük, és aztán eljutunk Emmanuel Macron, vagy Martin Schulz személyéig, akkor azért átérezzük a személyiség szerepét, meg egyúttal ezt a megrázó történelmi lejtőt is. Tehát az Egyesült Királyságnak a, legalább is tartózkodása a kontinentális riválisai által létrehozott európai békerendszertől, érthetőnek látszik. Viszonylagos sikerről pedig azért beszélhetünk az EFTA születését és működésének első éveit illetően, mert a hatvanas évek közepéig a német-francia európai integrációs projekt se nagyon tartott előrébb, és mindez elégségesnek látszott ahhoz, hogy a brit birodalom maradvány-struktúrái legalább is ellenőrzésük alatt tartsák a mindig is gyanakodva szemlélt kontinenst. A helyzet a hetvenes évek elejére változik meg igazán, aminek két oka van. Az egyik, hogy a globális befolyását addigra végleg elvesztő, és az amerikai birodalom európai kihelyezett részlegeként tételeződő brit birodalom-maradvány szembesülni kénytelen azzal, hogy hosszabb távon viszont már egyértelműen az európai riválisok integrációja lehet a nyerő, és komoly veszteség a végleges kívül maradás. Annál is inkább, mert Breton Woods 1971-es széthullása veszélyes időket ígér, amelyek aztán valóban el is jöttek, az úgynevezett „olaj-árrobbanás” fedőnevű projekttel 1973 után. A másik, ehhez kapcsolódó fő ok, hogy mindez az angol font világpénz szerepének látványos összeomlásával is járt, ami tovább erősítette a nyertesekhez való minél kisebb presztízs-veszteséggel való csatlakozást. És De Gaulle elnök 1969-es bukása, majd 1970-ben bekövetkező halála, mint egy sorstragédiában a történelmi színpadot „szcenikailag” is alkalmassá tette ezt 1973-ban.

- A hatvanas években a britek tárgyalásokat kezdeményeztek az EGK-val a tagságukról, ám Charles de Gaulle meg éppen ezt szerette volna megakadályozni, és sikeresen vissza is verte mindkét angol belépési kísérletet. De Gaulle a II. világháborúban hatalmas brit segítséget kapott, Churcill még udvariasan franciául is beszélt vele. De épp Churcill mondta, hogy a birodalomnak nem barátai, hanem érdekei vannak. Ma visszatekintve mennyiben értékelhetjük európai szellemiségű lépésnek de Gaulle pálfordulását az egykori áldozatkész szövetséges ellenében?

- Az eddig elmondottak fényében szemlélve az angol-francia súrlódásokat, ezt is mélységében tagolva kellene szemügyre venni. A franciáknak a számukra ős-ellenségként tételeződő angolokkal való bármilyen szövetsége („Entente cordiale”) kizárólag akkor merülhetett fel geostratégiai értelemben, ha a kontinensen akadt egy olyan hatalom, amely a francia hegemóniát komolyan veszélyeztette volna. És ez a hatalom egyedül a mindenkori Német Birodalom lehetett. Napóleon ellen a németek és angolok fogtak össze, Hitler ellen az angolok és franciák, de Gaulle először tett kísérletet arra, hogy német francia összefogás jöjjön létre az angolok ellen. Az egész folyamat mélyén az az összefüggés húzódik meg, hogy miután már a portugálok, spanyolok, hollandok, franciák és a britek voltak egy-egy évszázadon át világbirodalom, a XX. század során végre a németek „következtek” volna. Ám a világ nem létező urai a németség megmaradt szakrális gyökereit minden addigi felszámolási kísérletük ellenére még mindig túl veszélyesnek ítélték, és számukra egyértelműen a tengerentúl mesterségesen összebarkácsolt, következésképp semmiféle valóságos kulturális önazonossággal nem rendelkező, s így szabadon manipulálható pszeudo-államnemzet, az Amerikai Egyesült Államok lett a favorit. Az USA világbirodalommá történő felépítése valójában már a XIX. század végén elkezdődött, hisz 1895-től az Amerikai Egyesült Államok lett a világ legnagyobb gazdasági teljesítménnyel rendelkező országa, és ezt az elsőségét azóta is sikerült megőriznie, bár minden jel szerint Kína egy évtizeden belül túlszárnyalja majd. Pedig az 1895-től így a második helyre szoruló Brit Birodalom teljesítményébe akkor még India, Kanada és Ausztrália, meg az összes többi gyarmat is beleszámított. Az első világháború fedőnevű projekt (vagy a második „harmincéves háború”, ahogy tetszik) kirobbantására tehát legfőképpen azért volt szükség, hogy a franciákat is bevonják abba az angolszász alapra épített összefogásba, amelynek fő célja az volt, hogy a Német Birodalomnak a világbirodalommá válását megakadályozza. Majd Németország legyőzése, megalázása, kifosztása, illetve a „harmadik birodalom” és ezzel az újabb világháború kiprovokálása és ennek nyomán a németség kulturális megsemmisítése a „negyedik birodalom” keretében, csak ezt próbálta nyomatékosítani. De Gaulle mindössze azt ismerte fel, hogy ez az évezredes egyensúly olyan súlyos megbomlását eredményezné, amely, bár főként a németeket sújtaná, de hosszú távon a franciák számára is végzetes lenne. (Mint ahogy lett is napjainkra.) Az ő értelmezése szerint az Amerikai Birodalom volt a fő ellenfél, és a britek távoltartását inkább az indokolta, amit úgy fogalmazott meg, hogy Nagy Britannia valójában nem más, mint egy Európa atlanti partjai előtt lehorgonyzott amerikai hadihajó, amely az Amerikai Birodalom Európa felett gyakorolt „szigorú ellenőrzését” segíti elő. Ez mutatkozott meg abban is, amikor látványosan kiléptette Franciaországot a NATO katonai rendszeréből, és a szervezet székhelyének Párizsból Brüsszelbe kellett költöznie. Amikor 1966. június nyolcadikán Franciaországnak a NATO katonai szervezetéből való kilépése mellett döntött, híres mondatában így fogalmazott: „Les traités sont comme les roses et les jeunes filles. Elles durent le temps qu' elles durent” Vagyis: „A szerződések olyanok, mint egy szál rózsa, vagy egy szép hajadon. Egy darabig virulnak, aztán elhervadnak”. (Hozzá tehetnénk József Attilával szólva: „Csak ami nincs, annak van bokra, csak ami lesz, az a virág, ami van, széthull darabokra.” De Gaulle ezt követően még Moszkvába is elment, ahol kijelentette, hogy Európa az Atlanti óceántól az Urálig tart, vagyis az (angolszász) Amerikai Birodalommal szembeni összefogást a mindenkori Orosz Birodalomra is kiterjesztette. De Gaulle NATO-val kapcsolatos álláspontja teljesen összecseng azzal, amit Donald Trump, igaz, még elnökké választása előtt, a kampány során elmondott beszédében hangoztatott: „Véget kell vetni a beavatkozások és az utánuk maradó káosz pusztító körforgásának, abbahagyjuk a rohanást, hogy olyan külföldi rezsimeket döntsünk meg, amelyekről semmit se tudunk” Annak az egyelőre rejtett (reméljük az is marad!) globális világháborúnak a fényében, amely ma a hanyatló Amerikai Birodalom és a potenciálisan helyére lépő eurázsiai együttműködési rendszer (Európa, Oroszország és Kína) között zajlik meglehetősen kaotikus hullámzások közepette, de Gaulle Moszkvában tett kijelentése már egészen más kontextusba ágyazható be. Természetesen ma még tökéletesen megjósolhatatlanok a XXI. század globális hatalmi változásai, de a geopolitikai rendszer tektonikus mozgásainak lehetséges irányai akár drámai módon igazolhatják is Charles de Gaulle hatvanas évek során követett stratégiáját.

- De Gaulle 1969-es bukása után az Egyesült Királyság az Európai Gazdasági Közösség tagja lett. A tagsággal kapcsolatos előnyök és hátrányok mérlegelése azonban mindig megosztotta a brit elitet és magát az angol társadalmat is. „A Kontinenssel” szembeni fenntartásoknak mennyiben voltak gazdasági, s mennyiben nemzeti büszkeségbeli okai?


- Európa, mint a Nyugat születésének színtere, történetének legsúlyosabb válságát éli át. A válság (vagyis a görög krüzisz szó, ami azt jelenti, hogy fordulópont), az egész európai keresztény fehér emberi kultúrát érinti. A kereszténység volt ugyanis eddig az egyetlen sikeres, vagy legalább is egy darabig annak látszó univerzális kulturális önazonosság, amely Európát mint egységes entitást értelmezhetővé tette volna. És a Római Birodalom széthullását követő néhány kaotikus évszázad után, nagyjából 600 és 1300 között ez valóban sikeresnek is látszott. Ez a katedrálisok kora, amelynek során hihetetlen erejű szellemi alkotó energiákat szabadított fel ez a lét-berendezkedés. Ám az utóbbi hétszáz év során a szakrális keresztény kultúra helyén egy deszakrális civilizáció jött létre, amely ugyan erőszakkal rá tudta kényszeríteni akaratát az egész világra, és látványtechnikailag hihetetlenül sikeresnek tűnik fel, de valójában már egy kiüresedett élősködő, amely egyre nyilvánvalóbb módon számolja fel a világgal együtt önmagát is. Az angoloknak, franciáknak és németeknek, mint az európai önazonosság történelmileg legfőbb letéteményeseinek mindebből adódóan döntő felelőssége van abban, hogy ez az önfelszámolás visszafordíthatatlanul be is teljesedik-e a XXI. század során, vagy nyílik valamilyen lehetőség a visszafordulásra. Az elmúlt hetvenhárom év példátlanul békés volt Európa történetében, és ezzel párhuzamosan soha nem látott mértékben javultak az itt élők anyagi viszonyai, és általános fizikai egészsége, ami leginkább a születéskor várható élettartam növekedésben mutatkozik meg. Ám közben soha nem látott mértékben indult pusztulásnak az itt élők általános lelki, erkölcsi, szellemi állapota, és ez a leglátványosabban a demográfia katasztrófában észlelhető. Az európai ember ma tele van félelemmel, szorongással, aggodalommal, és haraggal, dühvel, indulattal, éppen azokkal a negatív szellemi energiákkal, amelyek a legtöbbet ártanak mind az egyes személyeknek, mind az emberi közösségeknek. A Brexit, tehát az Egyesült Királyságnak az Európai Unióból való kilépése is egy ilyen negatív szellemi energiákból felépülő „meg nem gondolt gondolat” volt. (Ahogy József Attila írja: „Ős patkány terjeszt kórt miköztünk, a meg nem gondolt gondolat”.) És ezek az egyre inkább sokasodó és most már egymásra torlódó meg nem gondolt gondolati örvénylések egyre tovább rontják az európai, magát azért még mindig kereszténynek tételező fehér ember esélyeit arra, hogy közösen létrehozza azt az értelmezési keretet és fogalomkészletet, amelynek segítségével drámai helyzetét elbeszélheti, és az ebből a válságból kivezető utat (ha van ilyen) megbeszélheti. Pedig az Amerikai Birodalom hanyatlása, a világ demográfiai válsága, és az ennek nyomán felsejlő migrációs apokalipszis, a Brexit, és Európa általános hanyatlása éppen elég ok kellene, hogy legyen arra, hogy a Nyugat népe, az európai fehér ember képes legyen erre a szembesülésre. Egyelőre azonban közös nyelv létrehozása helyett inkább csak a globális szellemi, ezen belül „nyelvi” polgárháború egyre vadabb örvénylését élhetjük át világszerte és így Európában is. Ma még megjósolhatatlan, hogy mindez hová vezet, ezért csak reménykedhetünk abban, hogy amint más előző súlyos kríziseiből, az európai kultúra ebből a jelenlegi válságból is megtalálja majd a kiutat. De a fő erkölcsi felelősség ezért főként az angolokat, franciákat, németeket terheli.

Tags:
© 2019 PrésHáz

Please publish modules in offcanvas position.